Egy kanadai munkaügyi vitában bíróság elé került az a kérdés, hogy egy Walmart-klinikán praktizáló orvos munkavállalónak vagy független vállalkozónak számít-e. A besorolás tétje hatalmas: az alkalmazotti státusz munkaügyi védelmet, végkielégítési jogosultságot és egyéb juttatásokat biztosít, míg a vállalkozói minőség ezeket kizárja.
Az ügyet tovább bonyolította, hogy a klinika azzal vádolta az orvost, hogy távozásakor saját pácienseit és a személyzet egy részét is magával vitte. Ez a vád a versenykorlátozási és lojalitási kötelezettségek kérdését is felvetette – olyan területeket, amelyek eltérően szabályozottak attól függően, hogy valaki alkalmazottként vagy vállalkozóként dolgozik. A bíróságnak tehát nemcsak a besorolást, hanem a besorolásból fakadó kötelezettségek megsértését is értékelnie kellett.
A HR-szakemberek számára ez az eset jól szemlélteti, hogy az atipikus foglalkoztatási formák milyen jogi csapdákat rejthetnek. Különösen az egészségügyi és a szolgáltatói szektorban elterjedt a vállalkozói besorolás, amelyet a munkáltatók sokszor adminisztratív egyszerűsítésként alkalmaznak. A valós munkavégzési körülmények azonban döntőek lehetnek a jogi minősítésnél – és ha a bíróság alkalmazotti viszonyt állapít meg, a következmények visszamenőleg is jelentősek lehetnek.
