A munkahelyi mentális egészségügyi válság körüli vitában egyre hangosabb az a nézet, hogy a mai fiatal munkavállalók kevésbé ellenállóak, mint a korábbi generációk. De mi van, ha ez az összehasonlítás eleve hibás alapon áll? Az adatok egy része azt sugallja, hogy a probléma legalább annyira mérési kérdés, mint valóságos különbség: a korábbi generációk ugyanannyit szenvedtek – csak nem mondták el.
A mentális egészségügyi problémák láthatósága az elmúlt évtizedben drámaian megnőtt. A Z generáció tagjai nagyobb valószínűséggel keresnek segítséget, nagyobb valószínűséggel nevezik nevén a burnout-ot, a szorongást vagy a kimerültséget – és ez az adatokban tüzetesen megmutatkozik. A korábbi generációknál ugyanezek a jelenségek jelen voltak, csak hallgatás, szenvedés vagy korai fluktuáció formájában manifesztálódtak, amelyeket senki nem kódolt mentális egészségügyi problémaként.
HR-szempontból ez paradigmaváltást igényel: ahelyett, hogy a fiatal munkavállalókat „rezilienciahiányosnak" bélyegezzük, érdemes azt vizsgálni, hogy a szervezeti kultúra mennyire teremt pszichológiai biztonságot a nyílt kommunikációhoz. Ha a munkavállalói élmény részévé tesszük a mentális egészség megbeszélhetőségét, az nem gyengeséget termel – hanem korábbi, hatékonyabb beavatkozást tesz lehetővé.
