Egyre több nagyvállalat vezeti vissza a teljes munkaidős irodai jelenlétet — ötnapos, helyszíni munkavégzést elvárva minden munkavállalótól. Az indoklás általában a produktivitás és az együttműködés javítása, de a valódi mozgatórugó sok esetben egészen más: aki nem fogadja el a feltételeket, az menjen. Ez a fajta visszarendelés nem vezetői döntés, hanem álcázott leépítési eszköz.
A jelenség mögött egy cinikus kalkuláció húzódik meg. A cégek így elkerülik a tömeges létszámcsökkentéssel járó jogi és reputációs kockázatokat, miközben a munkavállalókat arra késztetik, hogy önként mondják fel állásukat. Az érintett vállalatok jellemzően nem közlik nyíltan a valódi szándékot — a „kultúra" és az „együttműködés" mögé bújnak. A rugalmas munkavégzéshez szokott, tehetséges kollégák azonban pontosan értik az üzenetet, és el is mennek.
HR-szakemberként nehéz helyzetben vagyunk, ha a felsővezetés ilyen döntést hoz. A szervezeti kultúra azonban nem parancsra épül — hanem bizalomra, autonómiára és pszichológiai biztonságra. Aki a legjobb embereket akarja megtartani, annak vonzó munkakörülményeket kell kínálnia, nem ultimátumokat. A visszarendelési hullám hosszú távon azokat a tehetségeket söpri ki a szervezetből, akikre a jövőben a legjobban szükség lenne.
