Miközben az iparágakat keresztül-kasul sújtják a leépítések, a kommunikáció szinte kizárólag a távozókra fókuszál: végkielégítés, outplacement, átmeneti támogatás. A maradó munkavállalók – akik hirtelen több feladatot örökölnek, sokszor képzés és kontextus nélkül – láthatatlanok maradnak ebben a folyamatban. Pedig az ő reakciójuk dönti el, hogy a szervezet valóban talpra áll-e a leépítés után.
A Z generáció különösen érzékenyen reagál erre a helyzetre. Ők azok, akik a közösségi médiában és egymás között nyíltan megbeszélik, ha egy cég leépítés után „túlélő bűntudatot" hagy maga után, vagy ha a megnövekedett terheket elismerés és kompenzáció nélkül osztják szét. Kutatások szerint a leépítést követő hat hónapban a maradó munkavállalók elkötelezettsége és bizalma jelentősen csökken – és a Z generációs munkavállalók körében ez a csökkenés gyorsabb és mélyebb.
HR-szemszögből egyértelmű a teendő: a leépítési kommunikáció nem érhet véget az utolsó felmondólevéllel. A maradó csapatokkal való őszinte párbeszéd, a workload újratervezése és a pszichológiai biztonság helyreállítása ugyanolyan sürgős feladat, mint az elbocsátottak támogatása. Aki ezt elmulasztja, hamarosan egy második, ezúttal önkéntes elvándorlási hullámmal szembesül.
