„Szenvedéllyel végzem a munkámat" – hangzik el naponta ezres számban állásinterjúkon és LinkedIn-bejegyzésekben. A munkaerőpiac hosszú ideje romantizálja a szenvedélyt, mintha az lenne a teljesítmény és az elköteleződés legfőbb mutatója. Csakhogy ez a logika veszélyes: aki nem lobog a munkájáért, azt könnyen hibásnak, alkalmatlannak vagy éppen nem elég motiváltnak bélyegzik.
A valóság ezzel szemben az, hogy a szenvedély nem mérhető, nem fejleszthető és nem számon kérhető – a kompetencia viszont igen. Egy szakember lehet precíz, megbízható, kreatív és eredményes anélkül is, hogy „égne" a munkájáért. Sőt, a kényszeres szenvedély elvárása egyenesen kiégésbe kergeti az embereket, akik folyamatosan azt kell bizonyítsák, hogy elég lelkesek – ahelyett, hogy a munkájuk minőségére koncentrálnának.
HR-szemszögből itt az ideje újradefiniálni, mit keresünk a jelöltekben és a munkavállalókban. A tehetségmenedzsmentnek kompetenciaalapúnak kell lennie, nem érzelmi performanszon alapulónak. A kiválasztási folyamatban és a teljesítményértékelésben a mérhető tudásnak, viselkedésnek és eredménynek kell előtérbe kerülnie – nem annak, hogy valaki elég meggyőzően tudja-e előadni a szenvedélyét.
