A HR-szakma paradoxona régóta ismert, de ritkán kerül napirendre: azok, akik a szervezet lelki és fizikai egyensúlyát hivatottak fenntartani, sokszor a legkevesebb támogatást kapják. A munkavállalói élmény, a fluktuáció, az összeolvadások és a leépítések kezelése mind a HR-es vállán landol – miközben a saját kiégéséről senki nem kérdezi.
A kutatások egyre egyértelműbb képet festenek: a HR-szakemberek körében magasabb a burnout-arány, mint a legtöbb más fehérgalléros szakmában. A pandémia utáni időszakban különösen látványossá vált ez a jelenség – a tömeges elbocsátások, az átszervezések és a hibrid munkavégzés bevezetése mind olyan érzelmi terhet rakott a HR-csapatokra, amelyet a szervezetek többsége nem ismert el és nem kompenzált megfelelően. Sok HR-vezető számolt be arról, hogy nincs kivel megbeszélnie a nehéz döntések terhét.
HR-szemszögből ez strukturális probléma, nem egyéni gyengeség. A szervezeteknek tudatos keretet kell kialakítaniuk ahhoz, hogy a HR-funkcióra is ugyanolyan gondossággal tekintsenek, mint bármely más csapatra. Ez jelenthet rendszeres supervisiót, peer-támogatási hálózatokat vagy egyszerűen azt, hogy a vezérigazgató megkérdezi: „Ti hogy vagytok?" A pszichológiai biztonság nem állhat meg a HR-es irodájának ajtajánál.
