Egy friss Harvard Business Review-cikk – Constance Noonan Hadley és Sarah L. Wright tollából – egy nyugtalanító trendet mutat be: a munkavállalók már nem csupán munkavégzési eszközként használják az AI-t, hanem érzelmi támaszt, megértést és visszajelzést is tőle várnak. Egyre többen osztják meg az AI-val személyes gondjaikat, munkával kapcsolatos frusztrációikat, sőt karrierfélelmiket is. Az AI válaszol, empatikusnak tűnik – és ez csábítóan kényelmes.
A kockázat valós és többrétű. Az AI nem tud valódi emberi kapcsolatot pótolni, még akkor sem, ha azt szimulálni képes. Aki az AI-ban talál érzelmi biztonságot, az fokozatosan leépítheti a kollégákkal, vezetőkkel való valódi kapcsolatait – ami hosszú távon a munkavállalói élmény és a csapatkohézió rovására megy. A magány és az izoláció nem csökken az AI-tól, legfeljebb láthatatlanabbá válik, ami még veszélyesebb.
A HR feladata nem az AI kiiktatása, hanem az egyensúly tudatos megőrzése. Ez azt jelenti, hogy a szervezetnek aktívan kell befektetnie az emberi kapcsolatok minőségébe: mentoring programok, valódi visszajelzési kultúra, rendszeres személyes interakciók. Az AI legyen eszköz és asszisztens – de a pszichológiai biztonság, a tartozás érzése és a valódi elismerés csak embertől jöhet. Ezt a különbséget a HR-nek napirenden kell tartania.
