A vállalati fenntarthatóság aranykora mintha véget ért volna. A net-zero vállalások csendben kerülnek a fiókba, egyes piacokon a szabályozói elvárások is enyhülnek, a befektetők pedig egyre hangosabban kérdeznek rá: hol az üzleti értéke ennek az egésznek? A fenntarthatósági funkció – amely néhány évvel ezelőtt még a stratégiai transzformáció motorja volt – ma sokszor inkább önmagát védi, semmint új területeket hódít meg.
A MIT Sloan elemzése rámutat: a fenntarthatósági transzformációk nem drámai összeomlással buknak el, hanem fokozatos erózióval veszítik el élüket. A belső presztízs csökken, a projektek elveszítik a vezérigazgatói támogatást, a csapatok pedig elszigetelődnek a core üzleti folyamatoktól. A „hol a megtérülés?" kérdés visszatérése nem véletlen – a makrogazdasági nyomás és a politikai klímaváltozás együttesen érlelte meg ezt a pillanatot.
HR-szemszögből ez közvetlen következményekkel jár. A fenntarthatósági szakemberek karrierútja bizonytalanabbá vált, a zöld munkahelyek iránti munkavállalói elvárások és a vállalati valóság között tátongó rés pedig komoly employer branding kockázatot teremt. A HR-nek aktív szerepet kell vállalnia abban, hogy a fenntarthatósági célok ne dekoráció maradjanak, hanem beépüljenek a teljesítménymenedzsmentbe, a kompetenciamodellekbe és a szervezeti kultúrába – különben a tehetségek ott keresnek munkát, ahol ezek az értékek hitelesek.
