Az amerikai vendéglátóipar bérarányai évről évre egyre élesebb vitákat generálnak. A tíz vezető éttermi lánc – köztük a Starbucks, a Chipotle és a Wendy's – legfrissebb kompenzációs adatai szerint a vezérigazgatók éves jövedelme több tízmillió dollárt tesz ki, miközben az órabéres munkavállalók mediánfizetése alig éri el, sőt olykor alulmúlja a szövetségi szegénységi küszöböt.
A CEO-arány mutató – amely a vezérigazgatói fizetést az átlagos dolgozói bérhez viszonyítja – egyes láncok esetében több százszorosat mutat. A Chipotle-nél például a CEO kompenzációja több mint 700-szorosa a medián munkavállalói bérnek. A Starbucks új vezére, Brian Niccol csomagja szintén rekordközeli értékeket ér el, miközben a baristák órabérei alig követik az inflációt. Ez az olló nem zárul: a részvényalapú javadalmazás és a bónuszstruktúrák miatt a csúcson lévők bére gyorsabban nő, mint az alapszinteké.
HR-szemszögből ez az adatsor nem csupán PR-kockázat – közvetlen hatással van a toborzásra, a megtartásra és a szervezeti kultúrára. Ha egy vállalat nem képes versenyképes bért kínálni a frontline dolgozóknak, a fluktuáció magas marad, a betanítási költségek nőnek, a munkavállalói élmény romlik. A bérarányok átláthatósága ma már elvárás, nem opció – és a jelöltek egyre tudatosabban keresnek rá ezekre az adatokra álláskeresés előtt.
