Az elmúlt hónapokban egymást érik a leépítési bejelentések a technológiai szektortól kezdve a pénzügyig. A vállalatok rendre három indokot hoznak fel: az AI automatizálja a munkaköröket, pénzügyi nyomás nehezedik rájuk, vagy tőkét kell felszabadítani az infrastrukturális fejlesztésekhez. Az elemzők azonban egyre szkeptikusabbak — ezek az indokok ritkán állják meg a helyüket önmagukban.
A valóság árnyaltabb. Sok esetben a pandémia idején túlhirált növekedési ígéretek nem teljesültek, a túlzott létszámbővítés korrekciója most zajlik. Máshol a részvényesi nyomás és a rövid távú profitcélok húzódnak meg a döntések mögött, amelyeket AI-narratívával csomagolnak be. Az adatok sem igazolják az AI-os érvet: az automatizálás ma még nem olyan szintű, hogy tömeges elbocsátásokat indokoljon a legtöbb iparágban. A kommunikáció tehát szépítés — és a munkavállalók ezt érzik.
HR-szemszögből ez komoly felelősséget ró a szakmára. Ha a HR nem kérdőjelezi meg belülről a leépítési döntések indoklását, hanem csak végrehajtja azokat, elveszíti a hitelességét mind a munkavállalók, mind a menedzsment előtt. Az őszinte belső kommunikáció, a méltányos folyamatok és a munkavállalói élmény védelme a nehéz döntések idején is alapkövetelmény. Aki most feladja ezt, sokáig fizeti majd az árát a toborzásban és az elköteleződésben.
