2020-ban a kanadai Alberta tartomány High River városában működő Cargill-húsfeldolgozó üzem vált az egyik legnagyobb munkahelyi COVID-gócponttá Észak-Amerikában. Több mint 950 dolgozó tesztelt pozitívan, ketten életüket vesztették. Hat évvel később egy független vizsgálati jelentés nevesíti azt, ami sokak szemében már akkor nyilvánvaló volt: az albertai munkavédelmi hatóság (OHS) lényegében nem tett eleget kötelezettségeinek.
A jelentés szerint a hatóság „szinte teljesen lemondott a mandátumáról" – nem lépett be időben, nem rendelte el a szükséges intézkedéseket, és nem védte meg hatékonyan a munkavállalókat. A vizsgálók rámutatnak arra is, hogy a vágóhídi körülmények – szoros elhelyezés, intenzív légcsere, magas munkaintenzitás – egyértelműen fokozott kockázatot jelentettek, amelyet a hatóságnak fel kellett volna ismernie és kezelnie kellett volna. A „katasztrofális kudarc" minősítés nem túlzás.
HR-szemszögből ez az eset több szinten is tanulság. Egyrészt rámutat arra, hogy a munkáltatói felelősség nem ér véget ott, ahol a hatósági ellenőrzés kezdődik – a szervezeteknek saját biztonsági rendszereket kell működtetniük. Másrészt felveti a pszichológiai biztonság kérdését: vajon a dolgozók képesek voltak-e jelezni a félelmeiket anélkül, hogy retorzióktól tartottak volna? A munkavállalói élmény és a fizikai biztonság nem szétválasztható kategóriák – ez a tragédia ezt is megmutatja.