Az Egyesült Államok munkahelyi diszkriminációs jogában a Title VII-es igények elbírálásának egyik kulcseleme az ún. „similarly situated comparator" — vagyis a hasonló helyzetű összehasonlítási alap meghatározása. Ez azt jelenti: a felperes munkavállalónak olyan kollégát kell azonosítania, aki hasonló körülmények között, de kedvezőbb bánásmódban részesült. A probléma ott kezdődik, hogy a szövetségi bíróságok közel sem egységesek abban, mit értenek „hasonló" alatt.
Egyes bíróságok szigorú mércét alkalmaznak: ugyanolyan felettesi, ugyanolyan munkakör és összehasonlítható teljesítményelőzmény szükséges. Mások rugalmasabb megközelítést követnek, és megelégednek azzal, ha a körülmények nagyjából egyeznek. Ügyvédek szerint ez a bizonytalanság megnehezíti a munkáltatói védekezés tervezését, és esetenként kiszolgáltatottá teheti a vállalatokat olyan perekben is, ahol az eljárás valójában megalapozatlan.
HR-vezetőknek érdemes tudatosan dokumentálni minden munkaügyi döntést — különösen a felmondásokat, fizetésmegállapításokat és előléptetéseket. Ha egy adott döntés mögött világos, következetes és írásban rögzített indoklás áll, az jelentősen csökkenti a diszkriminációs igény kockázatát. A „hasonló helyzet" kérdése sosem lesz teljesen objektív — de a gondos HR-adminisztráció sokat segíthet.
