A rugalmas munkavégzés lehetőségként indul, de sokak számára kényszerpályává válik. Amikor egy párkapcsolatban az egyik fél viseli a gyerekfelügyelet, az időpontok szervezése és az otthoni logisztika nagyobb részét, az ő munkaideje lesz az, amelyik „hajlik" – és ez a hajlékonyság láthatatlan karrierköltséggel jár. Nem drámai pillanatban dől el, hanem apró, hétköznapi kompromisszumokban.
A probléma mélyebb rétege, hogy a szervezetek sok helyen ma is a fizikai jelenlétet és az elérhetőséget azonosítják a teljesítménnyel és a vezetői alkalmasággal. Aki korábban megy haza, aki nem vesz részt az esti meetingeken, aki rugalmas munkarendet kért – az könnyen kiesik a promóciós listákról, még akkor is, ha eredményei kiválóak. Ez a mechanizmus leginkább nőket érint, de nem kizárólag: minden gondozói szerepet vállaló munkavállalóra igaz.
HR-szempontból ez egyértelmű feladat: a teljesítményértékelési rendszerekből ki kell szorítani a láthatóság-torzítást. A vezetői potenciált nem az jelzi, hogy valaki mindig elérhető, hanem az, amit valóban elér. A pszichológiai biztonság és a valódi rugalmas munkavégzés csak akkor működik, ha a karrierutak sem büntetik azokat, akik élnek velük.